Kérem, meséljen néhány szót magáról!
Szombathelyen születtem, felmenőim íróként, festőművész-tanárként éltek, dolgoztak. Nagyanyám volt az első magyar nő, aki művészdiplomát kapott. Szüleim is festőművészek voltak, ennek ellenére én eléggé eltávolodtam a család hagyományaitól. Bár bátyámmal vidéken élő humán-értelmiségi közegből kerültünk Budapestre, mind a ketten mérnökök lettünk, nem folytattuk a hagyományokat. Hozzá kell tennem, hogy mind a kettőnknek jó rajzkészsége van, a bátyámnak nálamnál talán még jobb is. Ő gépészmérnök lett, repülőgép tervezéssel foglalkozott, majd teherautó futóművekhez hátsó hidakat tervezett. Én az építészmérnöki karra jelentkeztem, oda nem vettek fel, az építőmérnöki karra irányítottak. Igaz, mintegy önigazolásul végül elvégeztem az építészmérnöki karnak egy szakirányát is. Megkockáztatom, hogy műegyetemi hallgatóként igen jól tudtam a rajkészségemet kamatoztatni. Dicsekedhetek, hogy amikor az egyetemi éveim végén összeházasodtunk a feleségemmel, szegénylegényként a jegygyűrűinkre úgy kerestem meg a pénzt, hogy valakinek a féléves rajzfeladatát egy éjszaka alatt megcsináltam.
Mérnöki pályámat az UVATERV autópálya-tervező irodáján kezdtem mint beosztott mérnök, majd a Közlekedési Minisztériumban dolgoztam mint főelőadó-főmérnök. Ekkor találkoztam először a pénzzel, a finanszírozással. Talán a közfinanszírozás iránti érdeklődésem hozta a közgazdaság, a közpénzügyek iránti vonzódást. Leginkább azokat a területeket nézem, amelyek nem a matematikai modellezéssel vagy a mechanikus közgazdaságtannal foglalkoznak. Érdekeltek és érdekelnek ma is a társadalmi várakozások összefüggései a költségvetéssel, az állampénzügyekkel.
Gyermekkorában volt-e álomfoglalkozása, vagy a családi hagyományok fiatalkorában mindig mutatták az irányt?
Mint említettem, családi örökségként meglehetősen jól rajzoltam, így adódott, hogy ha nem is humán művészi pályán, hanem az alkalmazott művészetben, az építészmérnöki pályán képzeltem el életemet. Lehet, ha felvesznek, ma is ezen a területen dolgozom, de nem így alakult. Talán szerencsémre és örömömre. Emellett erős vonzódásom volt a történelem, a repülés, vitorlázás, közlekedés különböző formái iránt. Gyermekkori játékaimban, olvasás élményeimben, aztán ifjúkor „kalandozásaimban” gyakori elemek voltak ezek. Ezt a vonzódást aztán kiélhettem a Közlekedési Minisztérium és az állami ellenőrzés különböző posztjain. Egy rövid ideig vitorlázórepültem, és aztán utasként, mivel ilyen munkáim is akadtak, a nagysebességű katonai repülést is kipróbálhattam. Tartalékos tisztként is életem része volt a hajózás, a flottillánál szolgáltam, ha úgy tetszik, örömkatonaként. A hajózás iránti érdeklődésem megmaradt, ma is vitorlázom, 20-30 évet versenyeztem, de ma is megyek, ha egy regattára alkalmi matróznak, beugrónak hívnak.
Mi volt a legnagyobb szakmai kihívás, amelynek a megoldására a legbüszkébben tekint vissza?
Folyamatos kihívások voltak az életemben, de ezeket nem így éltem meg, és nem is igazán szeretem ezt a szót. Tettem a dolgom. Inkább érdekesnek mondanám, hogy amikor a kormányzati ellenőrzésben dolgoztam, akkor omlott össze a magyar építőipar Líbiában. Az összeomlás okainak vizsgálataiban vettem részt, járva egy a magyartól meglehetősen távol eső társadalmi viszonyok között élő világban is. Ez az embert lelkileg is megérinti. Azokban a városokban, amelyekhez a líbiai forradalmak mostanában kötődtek, magyarok dolgoztak. Akkor 35 éves voltam, valószínűleg azért tettek meg az összeomlás okait vizsgáló csapat vezetőjének, mert a súlytalan fiatalember voltam, és lehetőséget adtak. Nagy feladat volt a közreműködés az Állami Számvevőszék gyakorlati indításával összefüggő feladatsorban, 1990-ben. Súlyos teher volt az egy évnél valamivel hosszabb elnöki tevékenység a magyar privatizáció vezénylésében. Talán nem szerénytelenség, ha úgy vélem, hogy a szinte minden állami megbízásomat válságmenedzseléssel kezdtem. Tulajdonképpen a mai, a Költségvetési Tanácshoz köthető elnöki feladatom is ilyen, egy új közjogi felhatalmazásokat hordozó, költségvetési egyensúlyokat őrző pénzügyi intézmény kiegyensúlyozott működés biztosításához, az államháztartás stabilizálásához kapcsolódik.
Ezek mellett a tevékenységek mellett az oktatás egyfajta kikapcsolódásnak mondható?
Nem, ez része a „személyes portfóliómnak”, hogy „egyensúlyban” éljek önmagammal, egy olyan kötődés, ami emberi hátteret és visszacsatolást, kontrollt jelent. Egyébként úgy lettem egyetemi tanár, hogy jó húsz éve Magyarországon ünnepelte egy közismert és tisztelt politikus a hetvenedik születésnapját, és ezen az eseményen meghívottként az egyik mellékasztalnál üldögélve a tanítás lehetőségének fontosságáról beszélgettem az Akkreditációs Bizottság akkori elnökével. Ő, talán túlságosan szókimondóan azt mondta nekem: „Árpád, vedd tudomásul, hogy mi szívesen vesszük, ha te elnökként tanítasz és óraadó vagy a különböző egyetemeken, de nem csak a szakismeretedre, hanem arra is szükség van, hogy tudományos fokozattal bíró emberként lehessen hivatásszerűen rád számítani. Ha majd a hivatali terminusod után is tanítani akarsz, akkor gazdasági területen tudományos fokozatot kell szerezned a mai semmit nem érő műszaki kisdoktorid mellé, s habilitálnod kell.” Végigjártam ezt az utat.
Oktatóként mennyire tartja magát szigorúnak?
Én nagyon lágyszívű vagyok. Végtelenül lágyszívű.
Ez miben nyilvánul meg? Például a határidők betartásával kapcsolatban rugalmas a hallgatókkal szemben?
Az egyetemen is olyan határidők vannak, amelyeket tulajdonképpen nem lehet túllépni. A hallgatók ezeket a határidőket – például a dolgozatok beadásakor - általában tiszteletben tartják. Nekem talán túlontúl nagy a határidő érzékenységem, ügyelek arra, hogy ne hozzak senkit nehéz helyzetbe, ne kelljen rám várni. Néha idegesítő is vagyok, hogy mindenhol fél órával korábban már ott toporgok, hogy induljon a munka. Teszem ezt azért, mert sajnálom az időt; ez nem szigor, csupán praktikum. Az engedékenység inkább a hallgatók iránti türelmemben és a beleérző hozzáállásomban mutatkozik meg, no meg abban a szándékban, hogy mindenkiből kihozzam, amit tud, meg amit nem igazán...
Szólna néhány szót a Magyar Közgazdasági Társaságról? Miért tartja fontosnak a szervezet tevékenységét?
A Magyar Közgazdasági Társaság a magyar közgazdász társadalom százhúsznál is több éve működő szervezete. Jó pár ezer tagja van, igen széles fórumrendszert üzemeltet, egyetemi kapcsolatrendszere is az erőssége, kiválóan működő Ifjúsági Bizottságára számíthat. Úgy gondolom, hogy a szervezetnek jelentős érdekérvényesítő képessége is van, talán mert mindig is az egyensúlyokat és az emberi hangot, a megszólalás és a megszólítás lehetőségeit keresi. Nagy megtiszteltetés, hogy már harmadik választási ciklusban a Társaság elnöke lehetek. A Társaság a különböző közgazdasági áramlatok között folyamatos találkozási és tájékozódási pontot jelent, és úgy érzem, büszke lehet az MKT arra, hogy a párbeszéd lehetőségét meg tudta őrizni, a különböző szekértáboroknak megvan a találkozási felülete. Először zavarba jöttem, hogy mérnöki alapvégzettséggel a kollégák engem az elnöki pozícióra alkalmasnak tartottak, de azzal vigasztaltak, hogy nem én leszek az első.
Mi az a három dolog, amit a legjobban szeret a munkájában?
Elsősorban azt, hogy szerény hozzájárulásom lehet az államháztartás ügyeinek viteléhez. A másik, ami fontos, hogy az embernek legyen kedve kutatni, rátalálni az újra, felismerni a folyamatok mozgatóit, s írni róluk. Tehát az, hogy lehetősége van a világról való benyomásai megosztására. A harmadik talán az, hogy az ember a munkájával is lehetőséget kap arra, hogy mások és a saját harmóniateremtő és adaptációs képességeit erősítse, mindezt úgy, hogy ne adja fel az ember önmagát.
Van-e Önnek példaképe, olyan ember, akinek nagyra tartja a munkásságát?
Hagelmayer István professzor úr, az elődöm az Állami Számvevőszék elnöki pozíciójában, akit nagyon nagyra tartottam és tartok mint kiváló pénzügyi szakembert és mint embert. Hozzáteszem, örömöt okozott és okoz, ha a kollégák, pályatársak teljesítménye elismerésekor nekem jut a laudáló, méltató szerep, mert ilyenkor őket is beillesztem példaképeim közé. Tehát sok ilyen nagyszerű ember van, akire így gondolhatok, de leginkább az elnök úr.
Hogyan látja önmagát tíz év múlva? Szeretne még a szakmájában tevékenykedni?
Most 68 éves vagyok, körülöttem sokan már nyugdíjba mentek. Ajándék, hogy dolgozhatok, bár ez sokszor baráti körben is feszültséget okoz. Hiszen aki már elment nyugdíjba, és a családdal foglakozik, unokázik, netán bezárkózott, nekem szegezi a kérdést, hogy miért nem megyek már el én is… Reményem, hogy miután a tisztségeim lejárnak, azután is aktívan dolgozhatok. De ez, vagy így lesz vagy nem. Mindenesetre, ha felkérnek, hogy ha más státuszban is, de tanítsak, tovább az egyetemen, azt megtiszteltetésként fogom megélni. De az is lehet, hogy kapok más feladatot a jelenlegi megbízatásokhoz képest. Nem szabad leállni.
Tehát Önnek sosem voltak olyan elképzelései, hogy egy bizonyos határ után a pihenésé a főszerep?
Nem, ezt az utat nem szabad választani, hiszen annyi minden van, amit még el kell végezni. Persze, van, ha a családi programok egy más útra viszik az embert. Úgy érzem, itt is meg lehet találni az örömöt. Vagy például az válik hobbivá, hogy egy csodálatos kertet művel az ember, és ennek szenteli az idejét. De a saját életemben én ezt nem tartom elképzelhetőnek, hiszen mindig ott az írás, és az örök lehetőség marad.
A pihenés témánál maradva, mesélne arról, hogy hol az a hely a világon, ahová nagyon szeretne eljutni?
Az Adriai-vitorlázás, az utóbbi pár évben már elmaradt, de előtte 10 éven keresztül jártunk oda. Emellet két-három ilyen kedvenc hely van, mindegyik szelíd tájhoz kötődik. Feleségemmel nagyon szeretjük a Loire-völgyét, ott többször is jártunk, a 76 látogatható kastélyból, már 55-öt láttunk. Nagyon szép a Garda-tó világa, oda minden évben visszatérünk, és nagyon szeretjük a Toszkán vidéket is. A számvevőszékek világszervezete elnökeként sok helyen jártam, de sem Ausztrália, sem Japán, sem Új-Zéland, sem India, sem Afrika nem vonzott. Európában vagyok, vagyunk itthon.
Végezetül van-e útravalója az egyetemisták számára? Néhány gondolat, amivel ellátná a nagybetűs élet előtt álló hallgatókat.
A nagybetűs élet, ahogy mondja, mindig itt van velünk, s néha nagyon is kisbetűsen éljük napjait. De talán annyit mondhatok, hogy, ha valamit kezdünk a megélhetésért folytatott örömtelen munkának, robotnak, kényszerű elfoglaltságnak érezni, akkor baj van, s elsősorban önmagunkkal, mert óriási a különbség a hivatás és a foglalkozás között. Amit az ember hivatásául választ - még akkor is, ha abban van kisebb vagy nagyobb kompromisszum -, azt elkötelezetten kell megélni, és bíztatásul mondom, előbb utóbb mély szerelembe lehet vele esni.
